Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A képen át látott kép - Kovács Endre transzparenciái

2012.08.17

A képen át látott kép

 

Ennek a kiállításnak az alapötlete 2007-ben, Berlinben körvonalazódott, amikor Kovács Endre a berlini Alte Nationalgalerie egyik olajfestményét lefényképezte. A figyelmét Caspar David Friedrich (1744-1840) Két férfi a tengerparton, holdfelkeltekor (1817, olaj, vászon, 51x61cm) műve ragadta meg s a múzeumlátogatóktól szokatlan módon, felvételt készített a műről. A festményen két háttal álló, kalapos, köpenyegbe burkolt, a tengerpart sziklakövein álló férfi látható, akik önfeledten szemlélik a végtelen, párába burkolózó vizet.

            Friedrich festészetéből Kovács Endre nem először talál maga számára idézésre lehetőséget. Az 1980-as években egy videofilmet készít, amelyet ugyancsak egy Friedrich kép inspirált: az is tengerparti kép. Távol a parttól, a szirten világító lámpás mellett, a nézőnek háttal két férfi ül és felügyelik a zátonyra futott hajójuk roncsát. A videófilmből aztán mesterünk kimerevített képeket állított elő, amelyeket ha alaposan megnézünk, látjuk, a fotón szereplő festménynek csupáncsak a hangulata maradt meg.

Caspar David Friedrichről tudjuk, hogy tájképeit a műteremben festi, azaz nem a földrajzi, hagyományos tájképi látvány, hanem a belső vízió köti le érdeklődését. Képvilága sokak számára idegen, oly gazdag az utalásrendszerben s oly szegény a festőiségben. Végtére is, elmondható, hogy ő nem Holdat fest, hanem így jeleníti meg Krisztust. Nem sziklákat, hanem a hit alapját ábrázolja. A metafizikus tartalomra érdemes tehát a kép nézőjének is összpontosítania.

Friedrich Kovács Endre által idézett festménye oly nagy sereg egyéb alkotásával mutat azonosságot: itt is, ott is fényforrás áll a középpontban, a széles horizontú, természetes földrajzi-földtani alakzatokban gazdag táj merő párába burkolózó titok, s mint amikor a ködöt belülről világítják meg, belső fénye van, s a kép nézője a kép alakjainak háta mögül néz a festménybe. A Két férfi a tengerparton, holdfelkeltekor esetében is az időtlenségbe és a végtelenbe néz a kép hőse és a kép nézője. És a derengéssel telített táj a képnézői tekintettel pontosan fel soha nem fedezhető. A homály a megismerhetetlenséget hangsúlyozza.

Vegyük észre, hogy Friedrich nem sokat foglalkozik a tájképfestészettel. Őt inkább a fény, a szellem által belakott gömb alakú tér, s az ezt visszajátszani képes képszerkesztés tanulmányozása köti le. A csendes fölszín alatt háborgó világ. A fénylő ég kupolaként borul a tenger fölötti holdkeltét figyelő alakokra, amelyek a kör alakban heverő sziklák nézőtől legtávolabbra álló pontján merengenek. Örvények kavarognak a festményen, amelynek fókuszát a saját fényében feloldódó Hold képezi. A fénytorok irányába törekszik minden, a tenger, az ég, a kép két, egymáshoz aligha tartozó alakja, s a képet mély értelműen figyelő, a két alak útmutatása alapján látni tanuló néző.

Kovács Endre (aki amúgy szakmája szerint dokumentátor) nem a berlini múzeumban fölfedezett festmény reprodukcióját használja fel a művéhez, mivel azt erőteljesen átalakítja: kifakítja, s ezzel minimalizálja. Emellett jelet ejt a frissen előhívott képen: egy kissé elmaszatolódó ujjlenyomattal szignálja a maga alkotói jelenlétét. Eljárása eredményeként nem marad a festményből több mint a két figura sziluettje, akik elveszetten, sóbálványként megdermedve vesztegelnek a kolloidszemcsék zuhatagában, belefoglaltan a festmény lefotózott keretébe.

S a képkeretével együtt újjáalakított, éterivé könnyített reprodukciót Kovács átlátszó lapra másolja és egy tenyérnyi képkeret üveglapjára feltapasztja. Az alakok ettől kezdve nem csupán, vagy nem a maguk kivehetetlen tengerét kutatják, hanem a Kovács Endre összeállította képkeret belső terét (is).

A jeles romantikus festő alkotását idéző fotográfusunk ekként nem elsősorban a festményre utal, hanem a festő metafizikus vonását húzza alá. Az isteni Holdba belerévedők, annak titkát megérteni igyekvőek a képzőművészeti tárgy rejtelmei fölött meditálnak – s annak, aki megnézi őket, előjátsszák azt a szemlélődést, amely segítségével a mű és alkotás misztériuma föltárul.

A képen át látott kép, mint képzőművészetet eredményező gesztus e kiállítás két másik képcsoportjára is jellemző.

A 2009-es velencei Biennálén állította ki Spencer Finch Holdfény (Venice,2009, Filters and tape) című alkotását. Finch színes fólialapokkal borította az Arsenale egyik csarnokának az ablakát, más-más színárnyalathoz jutott szinte minden ablakszem. Azok, akik kinéztek az ablakon, a Velencére jellemző városrészletet immár nem a megszokott módon, az üveglapok által elhomályosítva és itt-ott összemosva látták, hanem egy hol ilyen, hol amolyan, de mindig monokróm látványszeletekként. E kék, sárga, vízszínű és egyéb koloritú látványdarabokból ki-ki összerakosgathatja magának a teljes, az ablak által korábban ígért képet, s a csarnokból egykor megtapasztalt valóságot visszaperelve, elvégezheti annak korrekcióját, vagy elfogadja, hogy a szeme elé helyezett színes, átlátszó lapok révén a tekintete a szokástól eltérő élményt ragad meg. Ekként egy új, az elemeiben átalakult világ szemlélője lesz. Nem csupán a mű esztétikai megvalósítására, hanem a néző aktivitására fókuszál Finch. Kovács Endre megértette az utalást: a képzőművészeti alkotás nála újabb művészi munka alapjává válik. A maga módján teremteni kezd. A színmozaikos ablakon át készít látképeket a velencei városrészről: az utcai lámpatartóról, a válltáskába kapaszkodó járókelőről, a boltíves ajtóról. Mind-mind olyan részlet ez, amely Kovács Endre számára lényegbevágó élmény Velencéről, a biennáléról, a kortárs képzőművészetről és a saját életéről.

2012 áprilisában, egy francia – angers-i – kiállítóhelyen készültek a harmadik képcsoport tagjai. Variációk ezek, a naplemente változatai. Az ablak zsalurésein átvetődő fénypászmák megvilágítják a falat és a falra aggatott – többnyire megállapíthatatlan értékű – festményeket. Ez a nyilván röpke pillanat azonban elmossa a fal s a falon elhelyezett dísztárgy közötti határvonalat, s a két különböző minőséget a fénycsíkok homogenizálják. Egyetlen egységbe tömörödik mindaz, látjuk a ráismeréssel azonos időben exponáló fotós tekintetét, amit eladdig nem tudtunk együvé tartozónak. A fényfoltok egy minden részletében egybe tartozó világot láttatnak. A végtelenség-érzés kiváltását és a részletek egy-egésszé harmonizálást azonban most nem műalkotás, hanem a fénysugarak végzik el.

Kovács Endre új fényképkollekciója segítségével megtapasztalható a képen át nézés gyakorlata. Amelyben ugyan minden nap magunk is részesülünk, hiszen más valaki szemével nézünk akkor, amikor filmet látunk, idegen szem tapasztalatát fogadjuk magunkénak, amikor régi fényképek közt kotorászunk, de akkor is, amikor a mások szavait használjuk és a különböző emberek kezével készített tárgyakkal élünk együtt. Az ember kultúrája nem egyéb, mint a mások létrehozta dolgok, fogalmak, eszmék újrahasznosítása, folyjék az tudatosan vagy tudatlanul. Ugyan Friedrich vagy Finch vagy az alkonyati napfény vetülésének segítségével pillantjuk meg a dolgokat, de ha az általuk nyújtott képi útmutatást elhagyjuk, s kizárólag a módszerüket követjük, akkor akár a magunk világát is megpillanthatjuk. Dante a pokol egyik körét rondabugyornak nevezte azt a helyet, amelyben az ember azzal a keserves tapasztalattal szembesül, hogy bizony nem egyéb, mint a múlt töredékeinek egyvelege. Hacsak nincs olyan eszményi festmény, amelyen átnézve megpillantsuk a színekben gazdag és életünkkel telített egyetlen tájképet, a sajátunkét.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.