1975. (vers) Műhely, 2017. 1. 46.
1975
Egy Szabados-rajz hátuljára
Nincs valódi tapasztalatom, s ez megrémít.
Olvastam ugyan róla, de, hogy milyen,
nem tudhattam. Vannak mondatok,
amelyek hol igazak, hol pedig nem:
Vagy. Vagyok. Egyéb ilyenek.
Lángol a szemgolyó,
a látás hólyagként felszakad és elfolyik.
A test kíméletlen, időnként új érzésekkel
megajándékoz. A napjait járó ember,
mint a szépség a fájdalmat,
eltanulja, milyen főszereplővé lenni
az Aventinus rózsakertjében két pad között,
kulcsfigurájává nőni a saját életnek. De így, hogy
hol erre a faragott kútra, hol arra a percre megvakul,
csupán attól, hogy van,
mit tehet?
Minden alkalommal, ha látom,
nőtt a fa és terebélyesebb a lombja,
s mind, ami sok, időzik bennem,
elcserélem az egyetlen testemért! Kell
kezdeni valamit ezzel a túlnőtt,
megállapodni nem tudó és türelmetlen
érzettel,
mivel a veszteség a dolgok kérge alól,
olykor fenyőgyanta gyanánt előtör, kiszivárog
és előlép, ami meghatározhatatlanul sajog.