Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fekete holló száll a szemében; Nem marad más; Tudom (versek) Bárka, 2012. 1. 4-5.

2012.08.04

Fekete holló száll a szemében


Fekete holló száll a szemében.

A tó vize egyetlen tömbbe fagy.

Ami a nevében el volt rejtve

az eltitkoltan ott is marad.

 

Asszonyom, önnek jól áll a bor,

a mosolyát illően viselje,

illata elhever még az ágyon,

hogy lehullt és elnyúlt, mint sál a földre.

 

A  lélek picit ül még a széken

mikor  az ajtón teste kilépett,

a huzat téblábol a szőnyegen

és mocorognak a falon fények.

 

Aztán visszaáll a rend a helyére,

nincs a párnának se hulláma, se fodra,

de este két hold jön fel az égre

és  nincsen egyiknek sem foltja.

 

 

Nem marad más

 

A kert buta sarkában vernyákol,

zörgeti az elhullt meggylevelet,

a jajgatással kettéhasítja,

hogy alá lépek, a szürke eget.

 

Girhes macskaként indul a lépcsőn,

s amikorra a lábamig nyomul

világi kandúrrá változik át,

csepűrágóból lesz így trubadúr,

 

s úgy nyeli magába a híg savót

a tálkából, minként pezsgőt

a sátán fényes bálján, Moszkvában,

az éjfél percében Behemót.

 

Aztán cikkanva tovább iramlik,

hol volt, csak egynéhány mancsnyom ragad,

mint széthullt költemény, amely után

egyéb sem marad, csupán a szavak.


Tudom

 

 

Már nem figyelem, hogy sietnek

ki és be az ajtón az orvosok. Fehér klórszag

suhan utánuk, jókora árnyat vetve a kövön.  És

fémketrecben hoznak áramot. Kicsúsznak

a falban heverő résből mindenféle számok,

egészen fenn, a lámpa gömbhasa alatt, meleg mind,

mint amikor elhagyják a szájat, de még nem oldódnak fel

a levegőben az elmondott szavak.  Amit figyelek, az a fagy. Ahogyan

éles kontúrral rajzolják magukat hirtelen körbe a tárgyak

és májfoltos hátukat fordítják felém.  A padló

fényhéjú hidegburkolatát, amely beömlik  minden lóca alá.

 

Figyelem, ahogyan onnan idegondol. A térbe,

amelyet még látott, középre állok, amelyben engem,

nyilván, nem talált meg, csak éppen kereshetett.

 És azt, ahogyan hozzá átgondolok.  És hogy ahogyan

elmerül.

 

Kaparászás és évnyomok. Tűzromok, örömök,

egyre-másra zárom be a perceket.

Figyelem, mint tengerre figyel az ember

hogy térdre esik előtte a hullám,

az ég és víz közébe beakadt szemmel .

Tudom, már nem tornázik testlázban a higany. Tréningjét,

mint blúz a test formába öntését, abbahagyja. Tudom,

mint akinek nincs anyja.