Géczi János honlapja

Istent is meglepi

Barbárszőke Hold téblábol a kertben. Az éjszakától

fekete a szája, hangosan számlálni tanulja a létet.

Ahogy galambok szokása, úgy ül hóként az ágra,

 vagy, mint aki a sólyomszemű eget látja,

avagy,  aki átnéz a túlsó világra. S nem tudja, mi az, amit figyel,

az üres beszédű harang mélykék vedreit,

a várost, amelyet magába zárt, miként látványt, a torony,

avagy a szemhéj alatti téli rímeket.

Értelmére talál akképpen,

akár a szerelemben egy-egy szó a metafizikára,

avagy a franciák nyelvének hegyével megérintett  halál.

Mindenhol: kölcsönvett élet.

Mindenhol: kölcsönvett pusztulás.

Legvégül verset motyog, a saját napjáról, amely Istent is meglepi:

benne olvassa azt, amit bár tud, de nem ismer önmagáról.

Olyasmiket, hogy a szó az emberé, a gondolat a nyelvé,

és hogy a rend nem egyéb magasba írt szavaknál.

Egy alvóhoz

Hogy kettőzve vagyunk, egymás mellé állva,

mint víztükör fölött a jégmadár szárnya,

észre nem veszed. Nem ragyogóbb pedig nálad,

ahol járunk, se  a zöld partszegély, se a tengerárak,

se az ég felé törekvő mélyárnyú fügebokrok.

Tőlem sem sugárzóbbak a szívben élő szobrok,

sem  a bronz, mely istennek kínál testet, ha lehetek

veled. Hullnak alá, rád, a tenyérnyi, nagy falevelek.

Felébredsz-e, szárnyával hogy valaki megérintett?

Gondolom a jégmadár járt erre, s megintett!

Rózsaliget

A propülleiára  felfestett rózsára tekints,

fénysárga a szirom khitonában,

melyen a virágnyílás pírja is áthatol.

A mellbimbód árnya ilyen a könnyű ruhán!

Csak jelzi, milyen illata van, Zeuszra, milyen!

Nincs erőm mellé rózsakarót kötni,

se dalt írni hozzá, melyben röpdös a fülemüle.

Átlátszik rajtam belőlem minden.

Olyanná válok, mint a festmény.

A megfestett kép is, mint a Nap, fényes,

s mint kentaur, részben ember és részben lélek.