Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Példa; elesel

2008.11.11

Példa

             

 

Ezüst tok, amelyben penge lakozik –

bölcsesség híján, mint éle nélkül fű

vagyok, szürke s omlatag, kiben kedv alig.

Comeniust, ki szerette a példálózást, olvasok:

annyi szava volt

hogy juthat közülük nekem is

hát az ő kardját – villogó hasonlatot - rántom elő

hüvelyéből majd visszadöföm. Ismét megöltem.

Az éj ragyog. A könyv azonban

néma és nincs tekintete: a bölcs mondat se kínálja magát

jobban, mint az ostoba. Léghuzat lakik

a szobámban, megfér az árnyakkal, járkálnak a

recsegő padlón együtt, fel s alá. Az ablakpárkányon gyűrött ing.

Ágaskodik, de a holdfényhez fel nem ér, a sávban,

mely eltakarja, immár örökre sötétben marad. S a penge

melynek teste vas, a sebbe a fájdalom, visszatolva

mint fénylő él a holdvilágos fűben, ezüst hüvelyben hever.

 

 

 

 

elesel

 

             

Veszprémre a naplementét hagyom,

a rózsát a kertben és az illatot

ha éjjelre nyíl az ég és a sötét föltárult ajtajában

ott áll a görbe gerincű Hold. Vagyonom az örökösömé

húsom férgeké, csontom a földé

jó tetteim az ellenségeimé. Megfordítom

arcomat, mint a halál a sovány forintot:

a fej a földre hull, nem marad belőle

egyéb, mint hátán az írás. Firenzének két

hónap, ha jutott belőlem, Brüsszelnek se

több, mint lengyel szép lakóját magasztaló szerelem.

Rómáé a kék szemem.

Nincs mit elragadnom e városoktól

nő bennük poros gyom a járdaszélen

megbotlik az inga költő s itt és ott is a folyóparttal

egy-egy hullám pergő nyelvvel felesel.