Géczi János honlapja

Zsibvásár

(Jelenetek előtti jelenet)

A világ áll, benne az idő féregként halad,

tekereg az ének,

fúródnak előbbre az új szavak.

*

Felrétegződik a tájra

a spontaneitás tektonikája.

*

Akáclevélen számolni ki,

ha remélek, mit is reméljek,

szeret, nem szeret, elhagy, nem hagy,

hogyan lesznek a fények sötétkékek.

*

Ez a nő ecsetnek használt seprűjét

a tó vizébe mártja

és vízzel írja fel szavait

a strand széles homokjára.

*

A zászlón a luk

az emlékezés vakfoltja.

*

Az alkonyok tíz órán át elhúzódnak.

Rosszkor érkező rózsaszínek és későn távozó pirosak

közé préselődik a fagy és

úgy csúsznak át az idő pályáján

hogy nem látszik a hóhatár

a jelen és a múlt között.

Idővel minden átesik az emberalakon,

legyen most kavics,

sáska, cinóber a Centauri fényudvarában,

s akad, ami többször.

(Nulladik jelenet)

Aztán leereszkedni

és úgy maradni hídban.

És megtudni eldőlve,

hogy mindez nem így van.

(Első jelenet)

Mielőtt átadják egymásnak a kórt

amelybe mindannyian belehalnak,

hogy csókot váltanak,

s valamennyi pénzüket láthatóvá téve

a kosárba dobják, az építményt,

amelyhez jöttek, körbejárják

s eléje ülnek.

Porból készült és kartonból.

Leginkább gipszfehér.

Értelme bor és kenyér.

A falakat körbefogó gót, nyolc oszlopok is,

de a sötétben, amely az érkezés ideje,

ragyogtak kadmiumként

és mikor a két oldalt térdeplő két angyal

kezében kigyullad a lángforma villanykörte,

csöppni árnyalathoz jutnak

a zöldes almahús-fehérből.

A barokk ablaknyílást ezüst-függöny takarja,

mindazt, ami bévül, az építményben rejtőzik,

bár mondják sokan, ami tákolmány,

annak a belseje üres,

s legfeljebb a homály barna almamagvai

csörögnek benne.

S a kupola makkja – rövid, erektált hengeren –

tolulásos kékpiros, mégis a hívők számára

magasnak s fehérnek látható.

Ezt jöttek, a vakító épületet imádni.

A láthatót és a láthatatlan tökéletest.

Rajongani körül,

ahogyan a popkoncerten a popikont.

Üstökös  fényömlésekor a csóvát.

Nincs se törekvés más,

se egyéb feladat: tapasztalni!

Az erdejét a jeleknek bebolyongják,

ahogyan katonákat az ezeregy szokásszerű hapták.

Valahára mindannyijuk megtalálja

a maga hősét, küzdőfelét és ellenségét.

A hazáját és a népét. A rácsait. Az esélyét.

Itt van mindenki és, mint a kalózoknak,

a fülekben fénylenek az aranykarikák,

s mint a tengeri utazóknak a mélykék vágyai,

mindegyike kínálja a sajátja titkát.

Itt a röplabdás colosok, a szívben töpszlik,

akik formásak, akár a keresztény szentek,

a bolt eladónője, aki a kasszánál jól csal,

s a halász, akinek a hal az idő csereértéke,

a szomszéd is, fel ki jelenteni bátor,

ahogyan az ideje engedte. S az,

aki zsoltárt sosem énekel vagy olvas,

de megérti a képeket.

S a képgyártó, aki a rímelést féli, miként

a túltanult államfő az okossá nevelt gyermeket.

Nem akad senki,

kinek ne adódna spiclije, élősködője, memoárírója,

az, akit gyűlölni lehet, s reá megnevezést vagy nevet húzni,

aztán ne lépne elő a gyilkosa.

Akinek érdem lesz nyilvánosan

kezet nyújtania.

A szenvedélytörténetek egymás mellett állnak

és túlcsordulnak a könnymirigyek,

listája nő a hazugságnak s a bűnnek

több rétegű ruházatát

soha nem nyűvik el

a meggyőződéses ruházatviselők.

És nincsenek benne: bajnokok,

sem azok, akik megfosztódtak tőle,

vagy közelébe se kerülhettek a hősséghez,

nincsenek odabent,

nincsenek a történetben személyek.

Egyetlen ember található a történetben:

én vagyok az,

aki hogy látja és hallja és testével befogadja.

Az elbeszélésen túl csak én létezem.

Itt eszerint ez a vers. S benne a vershelyzet

a barokk építményé s az abba be nem jutó,

örvénylő tömegé.

A kultusza a nyilvánosnak,

a szertartása a tömegnek, a rítusa az oxigénnek.

Mozdul a kondulás a bronzharangban.

A háromszög, a vigyázó szemű, a helyére talál.

Létezik arány és van aránytan

s a haláltáncban saját rajzára lel az enyészet.

Az építmény egyben a könyökök szabálya,

nem pusztán a faragott kövekké és a híg malteré,

a szögletben a megtört egyenesi,

a körben pedig a görbülő hajlamé.

Mind, ami hibás részlet megrontja az egészet.

(Második jelenet)

Miért, hogy ez az á, itt, referál

és elmozdíthatatlan? Egykor a szájszélen hevert,

nyálfényesen és históriaként éppen el van mondva?

Valóban? Hull a szirom, zsendül az ágvégi zöld?

Szerethető, ha úgy lett volna,

avagy, hogy eszerint gondolható vissza reá és arra?

Miféle megoldás a lengőborda alatt az izomgörcs,

baloldalt, a gyermekökölnyi,

amely összecsuk bárkit, akár a colstokot?

Akkor se, azért se mondható el a búcsúmondat.

A szóból sem sikerül semmi, nem több a szív á hangjánál.

Nem találom a zsineget, amelyet megrántva

a zsinórpadlásról alázuhan a vérvörös függöny,

rengőn, s a teátrum színpada, huss,

eltűnik, mint amely sosem volt, sosem lesz.

Felveri a port? Megszabadul szereplőitől a panoráma?

Könnyben úszik a nézők szeme, s az enyém is?

(Harmadik jelenet)

A test behúzva

a bőrkötésnyi fájdalomba.

(Végső jelenet)

Alighanem itt élek én is,

szóval: vagyok közéjük való,

csak nem ismerem fel azt, ami régi

s ami nem az, az számukra nem a jó.

(Végső utáni jelenet)

Mint aki erős fényben áll

és hagyja, látható legyen,

úgy lép ki a papírból,

ahogyan megformázta a figyelem.